Kinyílik egy ajtó majd hangos csapódással zárul be mögöttem, mintha börtön ajtó zárulna a rab mögött akinek nincs menekvés. Bent fehér fal mered rám, zöld függönyök amik térelválasztóként üzemelnek. Mindenfele orvosi műszerek, fecskendők, fogók, csipeszek, szikék. Az elém táruló látványtól kalapálni kezd a szívem, szinte hallom a síri csendben a dobbanásokat. 

 

 

- Feküdj fel! - kapom fel a fejem és a hang irányába fordulok. A nővérke az. Segít felmászni erre az igen érdekes és kényelmetlen ágyra. Próbálok a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni, bár erre esélyem sincs hisz mindenképpen nyomja a medencém. Ott fekszem kiterítve, kiszolgáltatottan. Várunk.. Egyszer nyílik az ajtó és az orvos megérkezik. Megvizsgál. Sírva húzom el magam a kezei közül, de újra és újra megtalál, nem tudok elmenekülni. Egyre jobban hasít a fájdalom belém. Kiegyenesedik lehúzza a véressé vált kesztyűjét és még egy nyugtatót rendel. Mintha már most tudná szükségem lesz rá.. Hozzám fordul: 

- Nézze az órát milyen időközönként jönnek a fájások! - mondja határozottan! Egy nagy kerek jellegtelen órára mutat ami pont velem szemben lóg a falon. Ránézek.. 5 óra 7 perc. 

Telnek a súlyos percek, kezd hatni a nyugtató. Egyre jobban elálmosodok. El-el mosódnak az óra mutatói, de a fájdalom vissza rángat az álom mezsgyéjéről. Tik-tak.. tik-tak.. hallom az óra járását. Majd belém hasít a fájdalom! Görcsösen rándulok össze és zokogok. Majd ismét tik-tak.. tik-tak.. ellazulnak az izmaim.. pihenek. Nem sok időm marad, alig felocsúdok már megint hatalmába kerít a szörnyű fájdalom.. Szorítom a kapaszkodót olyan erővel hogy már már elfehérednek az ujjaim. Lassan szűnik a rettenet.. Rápillantok az órára - Mennyi idő is telt el? - próbálok tiszta fejjel gondolkodni. Ami máskor egyszerű, most kész zűrzavar. 

- 5 perc! 

- 5 percenként követik a fájások egymást! -eszmélek rá. 

 

Nővérek jönnek mennek körülöttem sajnálkozó, szánakozó tekintetük még mélyebbre repít az önsajnálatba. Lomha percek súlya alatt várom- az idő elteltével megszokottá vált- pár perces pihenő végén a rettegett szaggató fájdalmat. Mintha egy időzített bomba lenne percre pontosan újra és újra jelentkezik és véget nem érő szenvedéssel fenyeget! 

 

8 óra 15 perc.. nyílik az ajtó. Mint egy hadsereg úgy tódulnak be az ajtón fehér köpenyben az orvosok, mögöttük nagyon igyekvő nővérekkel. 

Nagy vizit van, mint minden reggel, kivétel szombat és vasárnap. Ilyenkor körbejárják a kórtermeket és a főorvos mint "nagy kutya" meghallgatja a páciensekkel történt változásokat, újdonságokat, történéseket. Ez alapján dönt ki milyen gyógyszert kapjon, ki menjen ultrahangra, netán haza. 

Körbe állnak az orvosok, ki a lábfejemnél, ki a combom mellett jut helyhez. A főorvos megvizsgálni készül. Az első vizsgálat emléke, erősen él bennem és máris menekülnék, de nem tudok. Sikoltok amint hozzám ér. Próbál kíméletes lenni, de a helyzet ezt az intézkedést kívánja meg, megkell vizsgáljon ahhoz hogy többet tudjunk meg. Majd az orvosomhoz fordul, aki addig fürkésző szemekkel figyelte az eseményeket. Valamit mond neki amit én ha hallanék se fognám fel talán. Elvagyok fáradva, mint aki nem aludhatott egy hete, mint akit kényszerítettek az ébrenlétre.

 

 

Egy egy pillanatra elveszik a kép és a hang, de egy újabb fájás visszarángat az élők sorába és az orvosok duruzsolása közé. A két orvos még mindig beszélget pedig mintha már eltelt volna fél óra mióta nézik a szenvedésem. Az orvosom közelebb lép hozzám és a félelem a szememben könyörgő szavakban kel életre. 

-Kérem ne! - könyörgök neki elcsukló hangon, mikor felismerem ő is megfog vizsgálni. Feszítem és tolom a testem, mintha kitudnék bújni a bőrömből hogy minél messzebb jussak tőle. Esélytelen próbálkozásom tanúbizonysága a hosszú folyósón is hallható hangos sikolyom.

 

 

 

Végül magamra hagynak.. Mintha lemondtak volna rólam, ott vagyok egyedül. Mintha egy jeges szobában feküdnék, rideg falak között, ha lenne mód talán most hagynék fel minden reménnyel. Talán meg is tettem már, gondolkodni már órák óta nem tudok.. Lassan telik az idő, talán nem is mennek az órán a mutatók, jut eszembe egy tiszta pillanatomban.. De bizony megy de mit is számít. Nem is tudom mire várok, milyen időt szeretnék elérni?! 

Folyt. köv.

 

 

Képek: Pixabay

Megosztás a facebookon

2 rész 

Egy éjjel szörnyű álmom volt. Temetésen vagyok, látok síró embereket, de nem látok koporsót nem tudom ki halt meg. Majd látom magam fekete ruhában, zokogva állok a temető kapujában és fogadom a sajnálkozó, együttérző részvétnyilvánításokat. Abban a pillanatban mintha a szívem száz felé szaggatná, úgy tőr rám a gondolat. A hasamban lévő baba aki itt a halott, a gyermekem temetésén vagyok! Sírva ébredek, borzasztó érzések kerítenek hatalmukba, elfog a rettegés. Könnyek közt mesélem a szobatársaimnak a borzasztó álmot, vigasztalni próbálnak és nyugtatni. Az álom jelentését magyarázzák, hogy halállal álmodni hosszú életet jelent. Napok telnek el mikorra lenyugszik háborgó lelkem. 

 

 

A kórházban töltött napjaim száma meghaladta az otthon, szabadban töltött napok számát. Az unalom nagy úr a kórház sivár falai között, és ez arra késztetett, kezdjek naplót írni. Hetekre, napokra bontogatva írogattam, minden történést, örömömet és bánatomat. Volt hogy elkeseredtem és már már könyörögtem a pocakban lakó kis lénynek hogy ne adja fel a harcot. Gondoltam majd egyszer elolvasom az ölemben ülő gyermekemnek e naplót. Hadd lássa ő is, az anyukája mennyire nagyon várta őt! 

Felülök az ágyon a telefonért nyúlok hogy megnézzem mennyi az idő ilyenkor, hisz sötét van még odakint. Hajnali 4 óra 47 perc, és nem hagy aludni ez a tompa fájdalom amit a hasamban érzek és amit egy ideje fekve tűrtem de már képtelen vagyok. Csak ülök az ágy szélén.. mintha üres lenne a fejem, mintha nem is akarnám felfogni, nem akarnám elhinni nem múlik. Épp lezárom ezt a gondolat menetet, mikor a szemben lévő ágyban fekvő újdonsült anyukához jön be a nővér hogy megnézze hogy érzi magát, és tiszta lepedőt terítsen alá. Meglátja hogy ülök az ágy szélén, felém fordul.

-Mi a baj?- kérdezi szinte suttogva hogy ne zavarja meg a nyugodtan alvók álmát. 

-Fáj a hasam- válaszolok neki miközben simogatom gömbölyödő pocakom, mintha csitítani akarnám nem szűnő fájdalmát.

Ki hív a nővérszobába, ad egy szem nyugtatót és visszaküld aludni egy kedves mosoly kíséretében, mintha szavak nélkül azt mondaná- Nem lesz semmi baj! 

Ha ez ilyen egyszerű lenne.. de nem múlik a fájdalom, és egy kis idő elteltével már megint az ágy szélén ülök és csak fáj és fáj.. A percek lassan telnek és mintha órák óta tartana a szenvedésem. Az órát nem nézve, tűröm ezt a kellemetlen, nyomasztó fájdalmat ami elviselhető, de ágyban maradást nem hagy nekem. Várok! Talán egy csodára hogy elül a fájdalom ami odabenn tombol, vagy talán hogy felébredek hogy álom volt csupán. Egy idő elteltével nincs maradásom, érzem valami komoly baj van. Kicsoszogok a folyósóra, tekintetem a nővért keresi. Végül megtalálom, a nővérszobában gyógyszert porcióz a reggeli osztáshoz. Ha nem mondanék semmit is tudná mi bajom az előzményekből. Kétségbeesett hangon csak két szót tudok kipréselni a számon..

-Nem múlik.. 

-Hány hetes terhes vagy? - kérdezi. 

-20 - hangzik kurta válaszom.

- Hívom az orvost és megvizsgál! - válaszolja és miközben elsuhan mellettem megsímítja a karom. Pár perc elteltével már jön is vissza és kéri menjek vele a szülőszobába és feküdjek fel a szülőágyra, hogy az orvos megtudjon vizsgálni. Csoszogok a hosszú folyósón végig.. Félek.. Nagyon Félek..

Folyt. köv. 

 

 

 

 

Képek: Pixabay

Megosztás a facebookon